Tisztelt olvasó!

Az alant megjelenő történet nem egy kósza álmokra épülő képzelt szülemény! A hely, ahol e borzalmak napi rendszerességgel látnak napvilágot, nem az Óperenciás tengeren, s nem az üveghegyen túl lihegi világba nap, mint nap trágyaszagú leheletét! A szóban forgó kiskirályság sajnos létezik, annak dölyfös, öntelt uralkodója bármily furcsa is, fővárosunktól alig néhány kilométerre, míg a technikától és az ész szerű gondolkodástól fényévekre lemaradva keseríti a benne élők mindennapjait!

Sok éves, szelíden fénylő üzemvezetői pályafutásom zászlós hajóját, hangos recsegéssel törte ketté, a hazánkat is elérő gazdasági válság! A reménytelenség tengerének vizét egyre szaporodó viharos veszekedések, felhalmozódott adósságaim, és megannyi szertefoszlott álmom szennyezték. Szomorú, de elkerülhetetlen válásomat követve mindennapjaimat elcsigázottan, munkahely keresgéléssel töltöttem. Félretett pénzem elfogyott, tartalékaim utolsó morzsáit is feléltem. Hűvös, egyedül töltött éjszakáim többnyire könnyek között teltek. Egy bágyadt, augusztusi reggelen, unalmas mozdulattal nyitottam ki a frissen bedobott Dunaharaszti újságot. Egy környékbeli Tsz keresett mezőgazdasági gépszerelőt! A feltüntetett telefonszámot tárcsázva kedves, közvetlen férfihang üdvözölt. Tulajdonosa, örömét fejezte ki, hogy magam is a környéken lakom, s hogy szakmámat tekintve, autószerelő vagyok. Ígéretéhez híven később visszahívott és az elnökkel történt egyeztetésnek megfelelően, másnapra beszéltünk meg interjút! (Azóta is bánom!) Telve reménnyel, s hittel, mely szerint az ég ismét rám emelte gondoskodó tekintetét, indultam Alsónémedibe! A Tsz nyomasztón egyhangú irodája és a benne lefolytatott beszélgetés, óriási csalódás volt! Az alacsony, körszakállas, igen öntelt úr szavai erősen ellene mondtak azon adatoknak, melyeket a cég munkásságával kapcsolatban olvastam, illetve hallottam. Elődöm fejére, akit szembe helyezkedve a jogszabállyal, annak betegállománya ellenére kirúgni szándékozott, borzalmas szitkokat szórt! Már az első mondatok megalkotásakor kiderült, a kommunikáció nem erőssége! Hogy szakmai felkészültségem igazolására semmiféle papírt, vagy bizonyítványt nem kért, hűen bizonyította ebbéli hozzáértésének hiányát. A Lelki szemeim előtt sorjázó felkiáltó jelek láttán azonnal el kellett volna köszönnöm, de kifizetetlen számláim, ürességtől kongó hűtőm és éhes gyomrom gondolata is, maradásra bíztattak. Amúgy, félvállról elém vetett útbaigazítását megköszönve indultam azon munkahely irányába, mely mindennapi megpróbáltatásaimnak kényszerű színhelye lett, s melynek létezéséről talán jobb lett volna soha, semmilyen formában sem tudni! A szóban forgó tehenészet, ahogyan ma is, minden hivalkodástól mentesen húzódott végig egy, a települést maga mögött hagyó meggyötört, keskeny aszfalt-út szomszédságában. Messziről felismerhető bűzével szinte ordította: Addig menekülj, amíg megteheted! Nem hallgattam rá! A telep, több hektáros területét ócska, kidőlt-bedőlt kerítésoszlopok mentén sérült, erősen korrodált drótkerítés szegélyezte, míg bejáratát egy össze-visszadeformálódott, rozsdás kapu őrizte. Előtte, hatalmasra duzzadt bűzlő tócsa hirdette, ide belépve semmi olyanra nem számíthatok, ami valamiben is kultúrára emlékeztet majd! Óvatosan hajtottam át rajta félve, a mindenen átható, erős trágyaillattól. A telep, gumicsizmás alacsony, kissé Kacor királyos vezetője készséggel, és egy hatalmas injectiós-tűvel állt rendelkezésemre. Míg néhány mondatban bemutatta későbbi rabszolgaságom „dicső” színhelyét, az általa büszkén emlegetett és tervezett, igen szánalmas állapotú, kutricának nevezett borjú ólak előtt elhaladva, rezzenéstelen arccal döfte fecskendője méretes fullánkját, egyik-másik megszeppent jószág nyakába. Termetét meghazudtoló lelkesedése, még ellenszenvesebbé tette embertelen tevékenységét. Az arcomra költözött fájdalom láttán mosolyogva jegyezte meg: Ezt majd megszokja! Ezek állatok! A másnapi munkakezdés elviselhetetlen mennyiségű léggyel, szaggal, és egy műhelynek semmilyen formában sem nevezhető rendetlen, piszkos istállóval kezdődött. Szerszámokat alig, míg egeret, macskát és békát, nem kis mennyiségben leltem a fűtés nélküli, rosszul szellőző, pókhálós helyiségben. Alig, egy hetes takarítás eredményeként neki kezdhettem azon ócska, kiöregedett, műszakilag értéktelen mezőgazdasági gépek javításának, melyekhez hasonlóval eddigi életem során sohasem találkoztam. Saját munkaruhám nap, mint nap agyon szennyeződött, s nem ritkán a hegesztéseknek köszönhetőn, ahogy alatta sok helyen a bőröm is, csúnyán megégett. Bakancsom talpa kettétört, s a rajta át beszivárgó marhavizelet, gyakorta borította gombás pírral talpaimat. Munkavédelmi szakember lévé az itt látottaktól, szinte forrt a vérem! Amíg a minden általam ismert területtel kapcsolatban szívesen felajánlott segítségem, a vezetőség előtt vörös posztóként hatott, addig tűzvédelmi és nemzetközi árufuvarozói szakvizsgám hallatán, némely kollégának kezdett vérben forogni a szeme. Mivel eleddig sem traktorral, sem egyéb földművelő eszközzel nem kerültem különösebb műszaki kapcsolatba, s mert bizonyítványaim szokatlan mennyisége is hamar kitudódott, egyesek által hamar én lettem a Tsz hülyéje! A minden alkalommal nagy dérrel-dúrral műhelybe rontó elnökünk, egyre kellemetlenebb stílusban oktatott ki a munkaidő folyamatos kitöltésével kapcsolatban, s kérdésemre közölte, munkaruhában ne reménykedjek, mert az igen drága és egyébként is nála, csak két letöltött év után jár! A jogszabályra való utalásom csak olaj volt a tűzre. Üzemanyag hozzájárulási ígéretét szóba hozva az amerikai hadsereg kiképző tisztjeihez hasonló módon, belehajolva az arcomba, jelentős mennyiségű nyál kíséretében ordította: Én, nem mondtam, hogy motorral jöjjön! A motorra nem fizetek!
E perctől fogva, nem egyszer a legnagyobb esőben kellett korlátot hegesztenem, s ha eddig elmulasztottam volna hát most alkalmam nyílt megtanulni mit is jelent a jól ismert szlogen: Tánc az esőben”! Egyéni védőeszközökről akár csak munkaruháról, hallani sem akartak! Széthullani látszó bakancsomba már a reggel első perceiben beköltözött a telepre leginkább jellemző, mindent elborító trágyalé. Feladatom, kedves és szeretve tisztelt elnökünknek, illetve csekély méretű ámbár annál hűségesebb telepvezető csatlósának köszönhetően, igen kiszélesedett. Míg az egyik percben könyékig turkálhattam a WC eldugult lefolyójában, addig a másikban, hősiesen terelgettem a fejőházba rendelt, ürülékükben meghempergett teheneket. Az elletésben való részvétel, mindennapossá vált számomra. „Drága” telepvezetőnknek teljesen mindegy volt milyen munkálatokat folytattam éppen! Nyakig olajosan, mocskosan, és nem egyszer szánalmas körülmények közé kényszerítve, tetvektől hemzsegő szalmában, láncokkal, vasakkal és különböző madzagok segítségével rángattuk, s rángatják ki ma is édesanyjából, a nem egyszer brutálisan megtört, vagy a kényszerű beavatkozás nyomán elpusztult, élettelen borjakat. Hiszem és vallom, hogy azon apróságoknak melyek élve születnek, önmagát igen tanultnak tekintő főnököm különös, számomra elfogadhatatlan elveinek köszönhetően az élettől, már születésük első néhány percében örökre elmegy a kedvük! E mélységesen ostoba „Ember” a zihálva levegőért kapkodó néhány perces jövevényt az itató jéghideg vizével locsolja le, majd őrületének következő, irgalmatlan állomásaként, esze ment ordítások közepette a kifáradt anyaállatot, a mielőbbi talpra állás reményében rugdosni kezdi. Kedvessége azonban, nem csak rájuk terjed ki! Mivel egyik-másik istálló előtt hatalmas földterület nyújtózik, a kiválogatások alkalmával e maroknyira csonkított létszámú dolgozóval igen nehéz fölhajtani a kijelölt állatokat. Jómagam, bár szerelőként kellett volna funkcionálnom, főnököm határozott utasítására kollégáimmal, kettétört bakancsomban, bokáig ürülékben, szitkozódva hajtottam őket! Mindezt kellő utálattal, hiszen többször volt alkalmam négykézláb, a helyenként derékig érő trágyában landolni. Az ilyen, és ehhez hasonló esetek, rendre megviseltek! Nem egyszer voltam tanúja olyan kegyetlen eljárásnak is, melyben Kacor királyunk, egy „állatgondozó” kolléga segítségével a megriadt, rácsok közé szorított fejű kisállat épp csak rügyedző szarvait, egy méretes forrasztó-pákával égette le. Annak ellenére, hogy ez a huszonegyedik századot meghazudtoló megoldás kifejezetten brutális, a kultúra ezen pöcegödrében nem csak mindennapos, de sajnos mindenki által elfogadott! Felnőtt, férfiember létemre a borjú fájdalomtól potyogó könnyei, s e szörnyűség láttán, magam is elérzékenyültem. Amíg tehettem, az ilyen tevékenységek helyét hosszú időre elkerültem, hiszen sok esetben nem csak az állat, de környezete is napokig magán viselte a beavatkozás megrázó, véres nyomait. Nem csoda hát, hogy felötlik bennem a kérdés: Vajon ki is az állat igazán? A Tsz-ben vállalt munkám során kellő gyakorlással és nem kis erőfeszítéssel, de magamra öltöttem egy gondtalan, életvidám, folyton éneklő, fütyörésző fiatalember álarcát, s bár ily módon a belül mardosó fájdalmon többnyire sikeredett felülkerekednem, a korán és hirtelen beköszönt kifejezetten hideg ősz, ahogyan a fizetésemet igazoló papír is, igen csak sokkolt. Utóbbi láttán földbe gyökerezett átázott, kitartón didergő lábam. Nem egész kilencvenezer Forintos fizetésem harminchárom százalékát letiltotta az APEH, míg a fennmaradó hatvanezerből az ötvenháromezres törlesztő részletet leemeli a bank. A maradék hétezer forint semmire sem elég! A dermesztő hideg beálltáig nem is fűtöttem. A kenyérből és a mellé fogyasztott szódavízből álló „bőséges” étrend, húsz kilót faragott le rólam. Tv-met és Internetemet kikapcsolta a szolgáltató, s egyéb számláim, valamint rohamosan növekvő tartozásaim miatt, mellékállás után kellett néznem. Sajnos nem maradt titokban! Karácsony táján az alultápláltság, a stressz, a túlhajszoltság, és a magas vérnyomásomra anyagi okokból nem szedett gyógyszereim következményeként betegállományba kerültem. Munkába állásom egybeesett elbocsátásommal, melyet hevesen ordítozva, ámde kimondott örömmel közölt a Tsz nagyhatalmú fura ura. Bár „Szeretett” elnökünk a tőle telhető legmélyebb gondossággal keresett hibát betegállományomat igazoló papírjaimban, mégsem talált! Kellő indok hiányában földön túli hatalmát csillogtatva, nagy kegyesen visszahelyezett igen piszkos és gyötrelmes állásomba. Mivel az előző évben felhalmozódott szabadságommal nem tudott mit kezdeni, beteglapomat széttépte, és utasítására gyanúsan készséges könyvelőnője szabadságot írt ki. Túlóráimat, csakúgy mint minden nála dolgozóét többhetes késéssel zsebből fizette, de a nem létező adót abból is levonta. Kollégáim, az ő törvényeinek megfelelően évek óta éjjel-nappal, avagy hétvégén, szánalmas órabérekért folyamatosan dolgoznak bár, soha semmiféle pótlékot nem kaptak még.
A téllel, annak minden szépségét feledve, szakadt kesztyűmben, összefagyott ujjakkal, dadogva didergő motorom nyergében néztem szembe! Még sohasem vártam úgy enyhülést, mint akkor! A hideg lakásban éjszaka fáztam, mert a fűtést megfizetni nem tudtam. Dermedten öltöztem fel amennyire csak tudtam és leheltem minden áldott reggelen élettelen motoromba lelket, hogy munkahelyemre időben beérjek. A fűtetlen műhelybe egy kidobott, általam rendbe hozott olajradiátort állítottam, hogy összefagyott kezeimet néha, azon melegítsem. A reggeli híreket egyik-másik traktor javítása közben hallgattam, s míg ócska, spárgával összekötött kabátomban vacogtam a gép alatt, régi slágereket énekeltem. Lábaim, olyannyira fáztak, hogy azokat sokszor már nem is éreztem. Ásítozó bakancsom megragasztásán ugyan többször elgondolkodtam, de a telepet elborító trágyalé minduntalan felborította ilyen irányú tervem. Saját sorsomon elmélázva sokáig, még munka közben is heves zokogás tör rám, de a behallatszó léptek zajára hazug mosolyt ragasztottam arcomra, s amúgy piszkos ujjaimmal szétdörzsölve, eltüntettem minden fájó könnyemet. A hideg tél elvonult, s a bágyadt tavasz beköszöntével a műhely történetében talán először, néhány hónapig viszonylagos csend honolt. Egyik reggelen hibás, gépjavításra szánt alkatrészeket tisztogattam. Rádióm, bár ép testben épp hogy élt, vidáman űzte messzire kedves dallamaival, a fagyos reggel komor hangulatát, amikor hirtelen kivágódott a műhely ajtaja. Kialvatlan szemekkel, borostás arcú elnökünk viharzott a helyiségbe, majd amúgy foghegyről odabiggyesztett köszönése nyomán, acsarkodni kezdett. Miért nincs még kész a gép, miért nem igyekszem, miért hallgatok rádiót munkavégzés helyett, miért fizet ő egyáltalán nekem, amikor én nem dolgozom ki a munkaidőt, s egyáltalán, miért is járok én ötre a többiekkel amikor szerinte nem kéne! Miért van bedugva a radiátor, hiszen méregdrága a villany, és tulajdonképpen én csak szánalomból vagyok itt, nem is hajtok hasznot mert ő jól tudja, hogy itt pihenem ki a másodállásomban, vagyis az éjszakai őrtevékenység alatt felhalmozott fáradtságot. Egy darabig türtőztettem magam, s mielőtt hosszú felsorolásba kezdtem kimérten, de szigorúan szóltam: Most már elég! Alkatrész nincs! Szerszámot nem vesz, mert drága! A túlóráimat megcsapolja, a béremet minduntalan lefaragja, munkaruhát nem ad, pedig a törvény szerint kötelessége! A bakancsom törött, de az is a sajátom! Üzemanyag hozzájárulást nem fizet, pedig nem csak járna, de meg is ígérte! A túlórát előírja, de nem fizeti meg! Minden büdös, rendetlen és szabálytalan! Munkavédelemről sosem hallott, a telepen nem ismerik a tűzrendészeti utasításokat, érintésvédelem nincs, és a környezetszennyezettség magának köszönhetően, borzalmas méreteket ölt! A szennyvíz-tározók tartalmát kollégáimmal a telepen, illetve annak közvetlen környezetében locsoltatja szét nap, mint nap! Még a nemrégiben eladott Szérűs kert talaját is, rendszeresen szennyezi, mondván az már nem a miénk! A döglött borjak, minden dokumentáció ellenére, napokig hevernek a földre dobva, majd bőrük, megnyúzott állapotban, egy közeli szárítóra kerül a műhely melletti helyiségben! A szövetkezet tulajdonát képező jobb állapotú gépeket eladta, az adóval csal, hiszen köztudottan kettős könyvelést vezet! Még a jelenléti ívből is kettő van, mert a szabadidejüket is, itt töltő kollégák tetemes túlóráját, külön vezeti! Ebből fakadóan nyaranta, ez a vezetőségnek nem nevezhető tolvaj slepp, a dolgozók erősen megcsonkított béréből nyaral! Az állatok alultápláltak, a betegek elhullnak, vagy a vágóhídon végzik, hiszen a gyógyszerárakra hivatkozva gyógyítás nem folyik! Mindenki tudja, hogy az a kollégám, aki a maga kiemelt figyelmét élvezi, a tehenészet kontójára szállítja át az Ön lovardájába a szalmát, a szénát, a takarmányt, s ennek fejében, a napi kétszeri előírt etetés helyett, egyszer szórja tele a jászlakat. Erre a későbbiekben hull a hó, lepi a dér, esik az eső, de tisztelt kollégánk, a Tsz-ben vállalt feladatát ezzel, hajnal öttől kilencig letudta! Más, ugyanezt nem teheti meg, de az Ön utasítására szabadsága, illetve betegsége alatt is berendelhetik, különben Maga, ahogy engem is, azonnali kirúgással fenyeget! Nos, tudja mit? Elég volt!
Bár jól tudom hiba volt, mégis indulataimon ez úttal, nem tudtam úrrá lenni. Öntelt főnököm az elhangzottakon szinte meg sem botránkozott. És most mi lesz? Kilép? Kérdezte gúnyosan. Nem! Válaszoltam. Ezt az örömöt nem szerzem meg magának! Mivel mindennapi sértéseit a továbbiakban eltűrni nem tudom, s mert ezen a helyen minden mozdulatom balesetveszélyes, felfüggesztem a munkát, és irány a munkaügyi bíróság! Ő, kissé hátrébb húzódott, majd csendesen megjegyezte: Nem félek a bíróságtól! Mit is tehetnének velem? Megbüntetnek tízezer forintra? Arcán, kissé groteszkre sikeredett mosollyal kilépett a műhelyből. Már bántam a történteket. Több alkalommal hallottam nagynevű ügyvédek, vadászok, és a helyi rendőrség elöljáróit is az ő ismerősei között felsorolni. Valami mégis nyugalomra intett! Csendben, némi sértettséggel vegyes igyekezettel kezdtem takarítani, majd minden megtisztított szerszámot gondosan, ahogy mindig, elhelyeztem a szekrényben. Néhány perc elteltével ismét belépett az ajtón. Már nem jött közel, és nem is igen nézett rám. Nem kéne ilyen forrófejűnek lennie! Mondta. Én, nem félek a munkaügyi bíróságtól és azt ajánlom, inkább folytassa a munkát! Az nap, többször jött a telepre és minden alkalommal kérdezett valamit. Választ, nem is várt! Mire elmondtam volna min dolgozom, már ott sem volt. Gyakorta játszotta el, hogy nem vett észre, mert így nem kellett köszönnie. Állásomat, ahogyan annak idején elődömmel is tette, tudtomon kívül, a hirdetési újság hasábjain ismét meghirdette. Kérdésemre, felháborodva vágta hozzám: Maga, csak azért dolgozhat még itt, mert eddig, nem volt jelentkező! Ezt követve, nap-mint nap ellenőrzött! Minden apró tevékenységemről be kellett számolnom! Tudtam, megpróbáltatásaimnak messze nincs még vége, hiszen kézfogásra többé sosem méltatott, s mikor munkám során hozzá közelebb kerültem elhúzta a száját, s messzire elkerült. E vézna és álságos csend átmenetileg jól esett ugyan, sokáig azonban mégsem tarthatott! Július elején, alig három hónapig tartó konfliktus mentes időszakunknak hirtelen kirohanással és kapkodó, idegbeteg dühöngéssel vetett véget. Sértett elégedetlenségét hosszas káromkodásban és munkám ócsárolásában élte ki. Semmit sem értettem! Mivel igen nevetségesre sikeredett tombolását mosollyal nyugtáztam, dölyfös önteltséggel ugrott autója ülésébe, majd cinikus vigyora kíséretében önelégült képpel kiabálta, hogy ki vagyok rúgva. Határozott utasítással küldött haza, s hogy intézkedésének megfelelő közönséget szerezzen, mondvacsinált irodájába sietett, ahol az ott tartózkodók előtt, habzó szájjal adott elő valami koholt vádakra épülő, hazug történetet. Mielőtt elhagyta volna kiskirályságának féltve őrzött területét, a műhely elé érve hatalmasat fékezett, majd a kialakult porfelhő közepéből erősen köhécselve ordította be, hogy azonnal tűnjek innen mert a telep az Ő tulajdona, s visszaérkezését követve ezt, már csak rendőri kísérettel tehetem meg!
A máskor szánalmasnak látott öreg épület penész szagú öltözője, most jótékony csendjével magasodott fölém. Jobb időket idéző fáradt zuhanyozójában a vállamat nyaldosó langymeleg vízsugár átgondolt lépésekre, s mielőbbi írásra késztetett! Míg beteg motoromat helyettesítő rozzant kerékpárom pedáljait gyűrtem, fejemben összeálltak a sértettség konok gondolatai, s a fájdalom dühödt jajkiáltásának papírra kívánkozó foszlányai! A magam mögött hagyott tíz kilométeren szinte mondatról mondatra állt össze mindaz, ami munkám során belőlem annyira kikívánkozott, s ami itt olvasható. Azzal tisztában voltam, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de az igazság talaján akkor, a legnagyobb szélnek is nekimentem volna! A Munkaügyi bíróság egyik alkalmazottja, a törvény adta minimális lehetőségeket megvilágítva, apró kedves mosollyal térített észre! Ez ma általános helyzet mondta, s ha dühödt csatározásba kezdek, kellő anyagi és ügyvédi háttér hiányában az, öngyilkosság volna. Írásom megszületésének nem a bosszúvágy, vagy az igen csak maga felé hajló kezű vezetőségre kiszabott, jól kiérdemelt büntetés elérése volt a célom! Ma, már nem kell attól félnem, hogy írásom kitudódik, s ez által elveszíthetem azt a munkahelynek cseppet sem nevezhető borzalmas körülményt! Bízom abban, hogy akad valaki, aki talán nagyobb lehetőséggel bír, s hogy közbenjárása során napvilágra kerül e vidéki kiskirály, minden alattomos tevékenysége! Remélem, sanyarú sorsú kollégáim gombokkal megfizetett éveit, sikeresen kárpótolja majd az élet! Meggyőződésem, hogy lesz, akit nem tudnak ilyen-olyan korrupt ajánlatokkal megvenni, s e szemétdombon pöffeszkedő dülledt mellű kiskakas végre megkapja, amit megérdemel! Tudom, hogy a kettőnk között kialakult egyenlőtlen harc, már nem segít azokon az állatokon melyek eddig elpusztultak, de talán soraim nyomán, ott élő, sokat szenvedett társaik élhetőbb körülmények közé kerülhetnek, és azt a gondoskodást élvezhetik, ami megilleti őket! Akkor, talán majd bátran és boldogsággal kiálthatom világba, hogy:

A munkavállaló jajkiáltása, mégis csak elhallik az égig!

Adorján Gyula